Középiskolában egy amúgy okos fiúosztálytársam irodalomdolgozataiban szerepeltek a következő mondatok: „Csokonay életében Lilla egy hatalmas pont volt.”, illetve: „Petőfi a nép szájába csepegtette keblének mennyei mannáját.” Egy – amúgy szintén nagyon okos – lányosztálytársam pedig, akibe elsős koromban történetesen szerelmes voltam, a nagy Hamlet-monológban szereplő angol „mortal coil” (porhüvely) kifejezést „halálos tekercsnek” fordította. (A szavak jelentését szótárban megtekintve tulajdonképpen jogosan.)

Fantasztikus magyar tanárunk, Serey Éva, sokunkkal mélyen megszerettette a verseket. Válásom után nekem József Attila és Radnóti Miklós sorai segítettek sokat. Ezért is örültem, amikor Radnóti születésének 100. évfordulóján elmondhattam a televízióban egy költeményét. Gyakorlásként a 93 éves mamámnak szavaltam el a Hasonlatok című művet, akinek a szemében ennek hatására jól láthatóan felcsillant az örök nő. A verset magamnak így preparáltam, s alfában villámgyorsan rögzítettem agyamban:

Olyan vagy, mint egy suttogó faág, ha rámhajolsz. S rejtelmes ízű vagy, olyan vagy, mint a mák. S akár a folyton gyűrűző idő, oly izgató vagy, s olyan megnyugtató, mint sír felett a kő.

Olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát. S nem ismerem ma sem egészen még   nehéz hajadnak illatát. 

És kék vagy olykor, s félek, el ne hagyj, csavargó, nyurga füst.

És néha félek tőled én, ha villámszínű vagy, s mint napsütötte égiháború: sötétarany. Ha megharagszol, épp olyan vagy, mint az ú, mélyhangú, hosszan zengő és sötét. S ilyenkor én –

mosolyból – fényes hurkokat rajzolgatok köréd.

Varázslatos, mint minden remekbe szabott vers.

Domján László

agykontroll.hu