Valószínű, hogy soha, senkinek nem jutott eszébe az, mi lenne, ha bezárnának az óvodák és iskolák. Most pedig egyik napról a másikra megtörtént. Ráadásul a szülők sem maradhatnak otthon. Különböző munkavégzési lehetőségek között, de elsődleges feladatukká vált a gyerekek felügyelete, ellátása, sőt a szokatlan formában történő oktatás hatékonyságának biztosítása is. Azt hiszem ez a helyzet még rémálomnak is beillene, hiszen az eddig megszokott életforma is fárasztó, erőpróbáló volt. És ez ma valóság. Nem gondolom, hogy van olyan jótanács, amivel konkrét megoldásokat lehetne javasolni. Inkább néhány, esetleg kapaszkodóként használható gondolatot szeretnék eljuttatni hozzád. 

A gyermeknevelés az egész életünket végig kísérő öröm és feladat, aminek egyetlen követelménye a szeretet. De az már egész más dolog, hogy ki hogyan, mivel fejezi ki a szeretetét. Mert van, aki kényeztetéssel, aki folytonos aggódással, aki mások hibáztatásával, aki állandó ellenőrzéssel, – hogy csak néhányat említsek. És persze mindegyiknek megvannak a maga következményei. Egyet azonban tudnunk kell. Minden gyerek a túlélése érdekében alapvetően „önzőnek” születik. Nagyon hamar rögzülnek nála azok a viselkedés-formák, amivel több figyelmet érnek el. Tudod! Vannak nyűgös, sírós, nem evős, nem alvós gyerekek, és természetesen békések is. Jelzik, ha szükségük van valamire. Kezdetben csak természetükkel, de ahogy nőnek megjelennek saját érzéseik, indulataik. Mutatják örömüket, ragaszkodásukat, de tiltakozásukat, akár agressziójukat is. Ezekkel jól, rosszul, de valahogy megküzd a család. De ezután jön a nagy csapda, amibe legtöbb szülő belesétál.

A gyerek elkezd beszélni, egyre értelmesebb. Igen! Értelmes abban, amire szüksége van. De teljesen tájékozatlan a felnőttvilág logikájában. És a csapda ez! Úgy tűnik, hogy csak meg kell magyarázni a dolgokat, és ezt, ha megérti, megnyugtatja a gyereket. Hát lássuk be, nem nyugtatja meg. Leggyakrabban az óvodába szoktatáskor érzi meg legtöbb szülő, hogy a szép, logikus magyarázattól nem nyugszik meg a szorongó gyereke, ugyanúgy sírva tiltakozik. Ebben a helyzetben nemcsak a gyerek, a szülő is szenved. Majd megszakad a szíve, mikor ott kell hagynia. Azt kell tudomásul vennünk, hogy vannak helyzetek, amikor szülőként sem tudjuk a szenvedéstől megóvni őket. Nem tehetünk mást, mint elviselni a saját fájó érzéseinket is. Nagyon sokan nem tudják elfogadni ezt. Újra és újra mondják, magyarázzák a dolgokat, s ha ettől nem változik a gyerek, dühösek lesznek rá. Álljunk meg egy pillanatra. Jogos ez? Ha az ember magába néz, pontosan tudja, hogy neki miben kellene változtatni a napjaiban. Mondjuk a rendszeres mozgás fontosságáról szóló nemcsak logikus, hanem tudományosan igazolt gondolatok hatására az ember automatikusan, vadul sportolni kezd? Hát nem! Ugyanakkor a gyerekétől elvárja, hogy lássa be azt, amit éppen megmagyaráz neki, azt azonnal megtegye.  

Hiszem azt, hogy ebben a nagyon összekuszálódott világban is kicsit segít, ha a viták helyett, erős szülőként elfogadjuk, hogy a gyereknek is nagyon nehéz elveszíteni a kereteket. Persze ha úgy tekintünk erre, hogy saját terheinkhez hasonlítjuk, lássuk be, az övék elenyészően kevesebb. Csak éppen nem lehet összehasonlítani ezt. Gyereknek gyerek, felnőttnek felnőtt problémái vannak. És mindkét generációnak a sajátja egyformán nehéz.

Mit tehetsz? Ne akard meggyőzni még a kamasz gyereket sem, hogy mit miért tegyen. Beszélj inkább arról, hogy mit kellene együtt megoldani. Utasítás helyett inkább kérdezz, hogy mit tudna megtenni. Beszélgess, ne megmagyarázz.

Jól tudom ettől nem lesz könnyebb helytállnod. De ha kevesebb a vita, a veszekedés esetleg egy kicsit könnyebben viseled.  

dr. Kígyós Éva