Középiskolában egy amúgy okos fiúosztálytársam irodalomdolgozataiban szerepeltek a következő mondatok: „Csokonay életében Lilla egy hatalmas pont volt.”, illetve: „Petőfi a nép szájába csepegtette keblének mennyei mannáját.” Egy – amúgy szintén nagyon okos – lányosztálytársam pedig, akibe elsős koromban történetesen szerelmes voltam, a nagy Hamlet-monológban szereplő angol „mortal coil” (porhüvely) kifejezést „halálos tekercsnek” fordította. (A szavak jelentését szótárban megtekintve tulajdonképpen jogosan.)
Fantasztikus magyar tanárunk, Serey Éva, sokunkkal mélyen megszerettette a verseket. Válásom után nekem József Attila és Radnóti Miklós sorai segítettek sokat. Ezért is örültem, amikor Radnóti születésének 100. évfordulóján elmondhattam a televízióban egy költeményét. Gyakorlásként a 93 éves mamámnak szavaltam el a Hasonlatok című művet, akinek a szemében ennek hatására jól láthatóan felcsillant az örök nő. A verset magamnak így preparáltam, s alfában villámgyorsan rögzítettem agyamban:
Olyan vagy, mint egy suttogó faág, ha rámhajolsz. S rejtelmes ízű vagy, olyan vagy, mint a mák. S akár a folyton gyűrűző idő, oly izgató vagy, s olyan megnyugtató, mint sír felett a kő.
Olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát. S nem ismerem ma sem egészen még nehéz hajadnak illatát.
És kék vagy olykor, s félek, el ne hagyj, csavargó, nyurga füst.
És néha félek tőled én, ha villámszínű vagy, s mint napsütötte égiháború: sötétarany. Ha megharagszol, épp olyan vagy, mint az ú, mélyhangú, hosszan zengő és sötét. S ilyenkor én –
Nem olvasok kommenteket, de barátaim jelezték, hogy Parkinson-kórom kapcsán több ilyen jellegű komment született: „nézd meg, agykontrollos, mégsem tudja meggyógyítani magát”. Eddig ugyan még valóban nem sikerült meggyógyítanom magamat, de nem adom fel, küzdök tovább. Ehhez erőt ad eddigi legnagyobb öngyógyítási sikerem, amit így írtam meg:
„Tompa, bal oldali, vesetáji fájdalmak miatt fölhívtam urológus barátomat. Az ultrahang 4 mm átmérőjű – kis borsónyi – követ mutatott ki a vesében. (Ennél kisebb kő akadt el ugyanezen az oldalon a vese és a húgyhólyag között a 80-as évek elején, ami miatt akkor hasfelmetszésre került sor… ) Hazamentem, és az első utam a laboromba vezetett. Képzeletben hangyányira kicsinyítettem magam, és hátizsákkal a hátamon bemásztam a vesémbe. Elemlámpám fényében egy – hozzám képest – hatalmas követ pillantottam meg a gyönyörű barlangban, amelynek alján patakként csörgedezett folyamatosan termelődő vizeletem. Letettem a hátizsákomat, majd elővettem belőle a Black & Decker típusú, akkumulátoros fúrógépemet. Tán 100 lyukat is fúrtam képzeletben a kőbe. Ezt követően a sósavat tartalmazó üveg került elő a hátizsák mélyéről, amit több oldalról a kőre locsoltam. „Hallottam” és „láttam”, ahogy az erős sav pezsegve oldja ki a meszet a kalcium-oxalát összetételű kőből. Végül előkerült a zsákból a hatalmas pöröly is, amivel apróra zúztam a fúrástól és savazástól már erősen megroskadt követ. Naponta ismételtem e szórakoztató jelenetet, s minden alkalommal úgy éreztem, hogy egyre kisebb követ találok már csak a „barlangban”. Két hét múlva kontrollvizsgálatot kértem barátomtól. Hosszasan kereste a követ, de nem találta. Mit mondjak, meglepődött…”
Továbbá, Assisi Szent Ferenchez hasonlóan én is így imádkozom: „Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni; adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet; és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni!”
Egy olyan levélből idézek, amit visszajelzésként kaptam a Jelenlétkontroll (Agykontrollal a megvilágosodásért) című továbbképző tanfolyam egyik résztvevőjétől: „A munkám elég stresszes, sorban jönnek a megoldandó feladatok, egymás után, szinte megállás nélkül (pénzügyi vezető vagyok egy nagy cégnél). És azt vettem észre magamon, hogy amin régen felhúztam magam, egyszerűen tudomásul veszem, hogy meg kell oldani és kész. Szépen sorban, egymás után. A beosztottaim persze ennek nagyon örülnek és kérdezték, hogy csinálom, hogy ennyire nyugodt vagyok.
Régebben sokat rágódtam a régi dolgaimon, de mostanában ha mégis ebbe esek, észreveszem, és leállítom ezeket a gondolatokat. Ezt is sikernek könyvelem el.
Másképp tekintek az emberekre, szituációkra, mert már tudom, hogy egy nagy egész részei vagyunk, és mindennek megvan az oka.
Régebben rettegtem a haláltól, volt olyan, hogy éjjel zihálva, halálfélelem érzésével riadtam fel, de a Lelkünk útja című könyv elolvasása óta egyszer sem történt meg velem, mert megértettem, mi történik odaát, nagy ajándék volt, hogy elolvashattam. A most hatalma is napi olvasmányom, 1-2 oldal elolvasása mindig ad elgondolkodni valót. Ha ez csak az út kezdete, el sem tudom képzelni, hova lehet fejlődni 2-3 év alatt, ahogy mondtad, mert már most sok mindent kaptam. Köszönöm Neked, hogy lehetőséget adtál erre, hálás vagyok!”
